Az évadnyitó után lendületesen folytatódott az itt-ott már TNG 8. évadként emlegetett Picard zárószezon, a Disengage című epizód pedig egy komoly titok felfedésén túl a szóbeli és fizikai űrcsaták szerelmeseit is gyönyörködtette, első benyomást adva az évad fő ellenfeléről is. Az epizódértékelő spoilereket tartalmaz.
Nem szeretnénk az eljövendő magyar fordító helyében lenni, hiszen az egyszavas címek régóta fejtörést okoznak, bármely sorozat honosításáról is legyen szó. Az sem segít, hogy a címbeli kifejezés szó szerint el is hangzik Raffi titkosszolgálati felettesétől, visszavonulót parancsolva neki a M’talas Prime-on történt terrortámadás ügyében. Az elszakadás, feloldás, leválasztás több értelemben és több szereplőre, valamint helyzetre vonatkozóan is megállja a helyét. Katonai értelemben az ellenséggel való érintkezés megszakítását, a harcból való elvonulást jelenti a kifejezés, tehát akár a Shrike-tól való menekülést az epizód végén, vagy akár az Eleos feladását, de valószínű, hogy talán személyesebben értették a címet az írók, és inkább feloldást, kiszabadítást jelent, valószínűleg Beverly több évtizedes titkára vonatkozóan.
Az elefánt a szobában
Az idehaza a Downton Abbey, illetve az Outlander sorozatokból ismerhető Ed Speleers az első rész rövid felvezetője után a folytatásban jelentős képernyőidőt kapott, már a visszaemlékező nyitójelenet is igyekszik egy rövid kivonatot adni Jack Crusher karakteréről és küldetéséről. Terry Matalas, a sorozat showrunnere olyasféleképp fogalmazott, hogy egy ifjú Kirk kapitány-, esetleg egy Han Solo-féle figura lehet a karaktere, egyáltalán nem kis terhet téve a Star Trekben újonc Speleers vállára, s ezt nem könnyíti, hogy a Star Trek univerzum egyik leghíresebb személye az apja. Az epizódot megnézve még akár Okona kapitányt is hozzátehetnénk a felsoroláshoz, vagy örök klasszikusként Robin Hoodot, hiszen hősünk pozitív erkölcsű, jó szándékú, de kényszerű módon a törvény szélén járó figura, aki olyanokat, és olyan helyen támogat, akik „a rendszeren kívül”, a Föderáció által biztosított erőforrások és védelem nélkül élnek.
Kirk és David Marcus is újra eszünkbe juthatott, nemcsak az egymást több évtizedes késéssel megismerő apa és fia tematika kapcsán, hanem a világnézetek ütközése, a civil tudós és a flottatiszt szembenállása miatt is. Jack egészen más tartományban mozog, mint Picard, nincsenek mögötte a Csillagflotta eszközei, lázadó és szabadságharcos módon működik, ha kell ellátmányt, fegyvert lop, vagy épp romulán sörrel igyekszik megvesztegetni az (ál) fenris rangereket, hogy a háborús, és elhanyagolt zónákban segíthessen anyja, Dr. Beverly Crusher különleges missziójában.
fotó: Paramount+
A gyerekkorában esténként a Star Trek: Az új nemzedék epizódjait néző, később színészként több kosztümös sorozatban is szereplő színész számára a Star Trek: Picard is egyfajta történelmi, kosztümös dráma, csak éppen egy másik korszakban, a 25. században játszódik. A díszletekkel és kellékekkel megteremtett jövőbeli környezet volumene lenyűgözte a 35 éves színészt, csakúgy, mint ikonikus, régi sorozatokból ismert kollégái jelenléte, vagy éppen a TNG-stáb kapcsán is többször emlegetett különleges, családi kötelék a kamera előtt és mögött álló emberek között. Will Wheaton aktuális Ready Room műsorában szerepelve a színész hatalmas szimfóniaként jellemezte az évadot, melynek nemcsak zenéje, hanem átívelő történeti koncepciója, és magas fordulatszámú akciói is a Kapcsolatfelvételt, vagy hasonló mozifilmeket idéznek fel. Ahogy várható volt, Jack Crusher megjelenése egyidejűleg vált ki komoly érzelmeket és erkölcsi dilemmát, a színrelépését követő dialógusokban senki sem marad semleges.
Riker itt nagyon jól működik, és gyakorlatilag a kommentelő néző nevében feszegeti a picardi intimitás határait, már idejekorán megjegyezve, hogy Jackban van valami ismerős számára, és nem csak amiatt, mert Beverly fia. Az epizód közepén már a gázra lép, mikor Picardnak szegezi a kérdést, hogy meddig táncikál még a nyilvánvaló dolog körül Jackkel kapcsolatban: „Do the math, Jean-Luc.” Picard a fogdában próbálja megismerni Jack történetét, aki letagadja, hogy lett volna apja – övön aluli írói húzás a konteó-hívő nézőknek, akik ezt szó szerint vehetik, és úgy hiszik, Jack Crusher csak egy klón, netán szintén android. Shaw – aki egyszer már megenyhült a büszkeségét feszegető Hétkilenced hatására, és kimentette az Eleos fedélzetéről Picardékat – most átadná Jacket a fejvadász Vadicnek, hiszen intergalaktikus szökevény, álnevekkel és bűnlajstrommal. Riker szerint az ifjú Crusher tisztességes tárgyalást érdemel.
Amíg klasszikus Star Trek modorban folyik a többhelyszínes, ambivalens morális diskurzus, a szóbeli meggyőzés eszközeivel és a tech kütyükkel egyaránt könnyedén bánó Crusher a fogdából eljut a transzporterig, és készen áll átsugározni magát a Shrike-re, hogy anyját megmenthesse. A felfüggesztése ellenére a hajón aktívan tevékenykedő Hétkilenced persze elkapja, mielőtt a fiatalember átadná magát Vadicnek, majd ismét Riker az, aki a kézenfekvő megoldást szállítja, Dr. Crushert a gyengélkedőről egészen a hídra segítve: Beverly és Picard első találkozása, és szavak nélküli dialógusa nagyon erős jelenet. Itt már Picard sem tagadhat, beismeri maga és Shaw előtt is, hogy Jack az ő fia. Ha pedig az első epizód alapján még azt is érzékelhettük, hogy Stewart játékából hiányzik az egykori Picard kapitány energikussága, itt világossá válik, hogy valószínűleg tudatos döntés volt, mert a nemrég még megfáradt Picard hirtelen újra teljesen jelen van, immár Shaw előtt is egyenrangú partnerként, a régről ismert határozott hanggal, megfontoltsággal és elszántsággal.
fotó: Paramount+
A társulat és a díva
Az epizód cselekménye és szereplői a történet központi magját, Picard és fia első találkozását szolgálják ki, de a prezentáció hiteles és természetes. Az előző epizódban talán kicsit túlvezérelt új karakter, Shaw harsány modortalanságából visszavettek az alkotók, bár néha úgy tűnik, hogy az egész epizód alatt képtelen eldönteni, hogy bízzon-e Hétkilencedben, illetve Picardékban. Egy logikusan gondolkozó, hozzáértő, legénységét védő, de erkölcsi vagy személyes megfontolás alapján a döntésén változtatni is hajlandó kapitányt igyekeznek a személyében ábrázolni, és bepillantást nyerünk a döntéshozatali folyamataiba is. Ugyanakkor az nem volt túl hihető, hogy az epizód elején Hétkilenced, a hiúságára való hivatkozással viszonylag könnyen ráveszi, hogy feladja utilitarista elveit.
Shawnak persze van mit kockáztatnia, ráadásul föderációs űrön és joghatóságon kívül tevékenykedve nem csak erkölcsi, hanem jogi szürkezónában is jár, amikor el kell döntenie, menedéket ad-e egy bűnözőnek, vagy pedig átadja az adott területen a kiadatást tulajdonképpen jogos okkal követelő, de valószínűleg az embertelen büntetésektől sem visszariadó fejvadásznak. Az epizód végén, Picard vallomása után, Shaw valószínűleg mindenkit meglepett az érzelmi tényezőt ennyire figyelembe vevő döntésével, ismét meg kellett tehát állapítani, hogy még sok tartalék meglepetés van a karakterében.
A magát fejvadásznak kiadó Vadic kapitány esetében nem tudjuk eldönteni, Amanda Plummer előadása, vagy maga a karakter ennyire teátrális. Bárhogy is viszonyulunk a stílusához, Richardo Montalban Khanja óta nem volt ilyen jó szereposztás egy olyan antagonistára, aki intelligens és szadista egyszerre, és akár infantilis, akár pszichopata jegyeket mutat, ezt teljes könnyedséggel adja elő, akár még a forgatókönyv egy-két tökéletlenségét is feledtetve, hiszen a klasszikus főgonosz hibák itt is jelentkeznek: Vadic túl sokat beszél, ahelyett hogy azonnal cselekedne, az egyórás türelmi idő szintén logikátlan, és nyilván csak azt szolgálja, hogy a szereplőknek legyen ideje állást foglalni Jack Crusherrel kapcsolatban. A rajzfilmes nevetés kihagyható lett volna, de amikor a Shrike fegyverarzenáljának felsorolásakor Vadic hátradől, és rágyújt, páratlanul jó karakterpillanat.
fotó: Paramount+
A harcos útja
Ahogy a Titanon zajló cselekmény is alapvetően Jack Crusher sorozatba történő bevezetéséről szólt, a M'Talas Prime már ismert cyberpunk helyszínére korlátozódó B-szál is egyértelműen Worf megjelenését készíti elő, és legalább annyira felrázza a sorozatot, mint a híres klingon tiszt Deep Space Nine-ra való megérkezése a 4. évadban. Raffi szerencséjére a volt férje szintén a 6. körzetben tevékenykedik, és ismeri azt a ferengi brókert, aki állítólag eladta a romulán terroristának a fegyvert, amelyet a föderációs kiképzőközpont elleni merényletben használtak. Rövid érzelmi zsarolás után, melynek során Musikernek választania kellene a családja és a kötelessége között, el is jutunk Sneedhez, aki egy újabb ferengi Quark után, akit lenyűgöz a retro földi kultúra.
Raffi és a bróker jelenete még unalmas is lenne, de ekkor az epizód csúcspontjában berobban Worf! Méltó visszatérés Michael Dorn számára, aki többször szerepelt állandó szereplőként, mint bármely más színész a Star Trek-franchise történetében, öt filmben és ezzel a mostanival együtt 278 tévés epizódban. Worfnak jól áll az energikus és erőteljes fellépés, és szerencsés döntés, hogy nem bölcselkedő klingon vénként hozták vissza, bár optikailag a karakter jóval idősebbnek van ábrázolva, mint ahogy manapság Dorn kinéz. A klingon fanok mellett a konteókedvelők is pezsgőt bonthattak, hiszen a "Picard fia" teória után ez a második rajongói pletyka, ami beigazolódni látszik, vagyis Raffi titokzatos összekötője a titkosszolgálatnál valóban Worf.
Vizuális megfigyelések
Bár a legtöbb helyszínt illetően ismét fantasztikus látványvilágot prezentált az epizód, a vizuális kivitelezéssel kapcsolatban kifogásolható néhány elem. Az egyik ilyen a vonósugár ábrázolása, bár az Eleost a Titan burkolatára rádobó Shrike jelenete valóban parádés effekt, maga a vonósugár a klasszikus ábrázoláshoz képest túlságosan elmosott, és felhőszerű, az alkotók birtokában lévő technikai lehetőségekhez képest. Ehhez hasonlóan a kor technikai színvonala alatt van az űrhajók burkolatának ábrázolása, ez a Titan esetében, de legfőképp a Shrike megjelenésén tűnik fel, a fém felületek, a textúra kidolgozatlan, műanyagszerű hatást keltő, nem kellően részletes, a bevilágítás természetellenesen fényes, és több éves videojátékok vagy képregényfilmek látványvilágát idézik fel.
Talán mindez ízlés kérdése, és a Star Trek esztétikája korunk filmes és sorozatos tendenciáinak megfelelően bizonyos mértékben változhat is, de a világűr és űrjárművek ábrázolásában mindig is magas nívót követett és tudományos megfontolásokat is figyelembe véve működött. Mindez persze csak a díszlet, mely kisebb hiányosságai ellenére is kellőképpen kiszolgálta az epizód kiváló karakterpillanatait, különösen a címszereplő esetében, és úgy tűnik, Picardot sokkal hitelesebben tudja mozgatni az íróstáb ebben a fajta személyes zónában, mint az első két évadban tette.
