Deborah Kampmeier rendezőnő második Picard epizódjában először ül együtt a teljes főszereplőgárda, és lezárják az egyik fő antagonista történetszálát is. Mégis, a nyolcadik rész csúcspontjai inkább a Riker-Troi, illetve Data/Lore párbeszédek voltak, amelyek komolyan vették a szereplők továbbfejlesztését, és csodálatos karakterpillanatokat jelenítettek meg. Az epizódértékelő spoilereket tartalmaz.

Családterápia a Shrike fogdájában

Miközben az első hét epizódban Marina Sirtis jelenléte rövid vendégszereplésekre volt korlátozva (a színésznő saját kérésére, londoni szakmai elfoglaltságai miatt nem tudott a teljes évad forgatásán folyamatosan részt venni), a nyolcadik részben végre megkapja első nagyobb jeleneteit, ahol Jonathan Frakes-szel együtt az évad egyik legintimebb dialógusa kezdődik el: a házaspár elkezdi feldolgozni fiuk elvesztésének traumáját. A párbeszédek, a korábbi Picard-Crusher, illetve Picard-Jack szcénákhoz hasonlóan célratörő írásról tanúskodnak, és nagyon jól kifejezik, hogy ez a két személy, akik ennyire egymásra vannak hangolva évtizedek óta, mégis csak most, utólag tudják tisztázni azt, mennyire különböző módon szenvedtek a családi tragédia miatt. Deanna, mint félig betazoid, erős empatikus képességekkel rendelkezik, így nem csak saját maga, hanem férje és lánya fájdalmával is meg kellett küzdenie, hiszen érezte lelkiállapotukat.

A hibát talán ott követte el, amikor megpróbálta Willt érzelmileg tehermentesíteni, még azelőtt, hogy a férje hosszú távon is feldolgozta volna fiuk, Thad hiányát. Rikerben ezután keletkezhetett a néhány epizóddal korában bemutatott, és akkor nem nagyon értett üresség, és ezért reagált olyan hirtelen Picard hívására, otthagyva családját, az űrkalandba menekülve. A súlyos kérdések tisztázása mellett a házaspár személyes kapcsolatáról is benyomást nyerünk, jó helyen és elegendő módon beleszőve a párbeszédekbe az intim utalásokat és személyes humort. A kibékülés folyamatát Worf diadalmas klingon témájú zenével, és kínos vallomásokkal kísért érkezése zavarja meg. Főleg az előző jelenetek komolyságához képest, Worf belépője inkább bohózatnak, a Deannával történt 30 évvel ezelőtt rövid románcának felelevenítése pedig kicsit erőltetettnek tűnik. Szerencsére, reunion-epizód lévén, a trió (és Raffi) hamar becsatlakozik a fő cselekményszálba.

Az emlékek őre

Data és Lore belső harca az androidtest irányításáért az epizód fénypontja, és talán a sorozat legjobban megírt jelenetei közé tartozik. A megjelenítés, a díszlet letisztult, lényegretörő, és szintén az írói, rendezői fegyelmezettségről tanúskodik. Ez a mélyen filozófiai, erkölcsi, lételméleti diskurzus csakis kamaradrámaként adható jól elő, és 30 évvel ezelőtt, a TNG rendezői valószínűleg ugyanígy döntöttek volna. A nosztalgikus elemeket végig következetesen használták fel, és - főleg a korábbi epizódokhoz képest - nem voltak öncélúak, a puszta fanservice jegyében. Data bemutatott emlékei, a múlthoz, az általa megismert dolgokhoz, személyekhez fűződő viszonya kulcsfontosságúak a személyiségének lényegét illetően, ezt a dramaturgia és a vizuális megjelenítés is konstruktívan alátámasztotta.

Data és Lore küzdelme tulajdonképpen arról a kérdésről szól, hogy melyikük az értékesebb. Data egészen máshogyan hatott a környezetére, a vele kapcsolatba kerülő emberekre, mint Lore, hiszen fivérével szemben, az elmúlt évek alatt ő átélhette az emberré válás élményét, miközben megbecsülést, baráti érzéseket, sőt szerelmet is megtapasztalhatott. Lore egyértelműen irigyli Datát ezért az életműért, és pusztán a hatalom és az irányítás megszerzése mellett tud érvelni. Datát az emlékei definiálják, éppen ezért aggódik őszintén a néző, amikor Lore megfosztja őt azoktól, és kedvenc androidunk feloldódni látszik. A fordulatot Data szeretett macskájának, Spot emlékének átadása jelenti, ami természetesen a többi motívumhoz hasonlóan szimbolikus, és a már említett többletértéket bizonyítja Datában: akik szerették őt, az egyéniségének legjavát adták.

Lore pedig, miközben elvette és átvette ezeket a többlettel bíró emlékeket, maga is „Datává változott” – beleolvadt, s most egyek lettek. Ez az új Data, aki képes nyelvtanilag lazábban beszélni, érez, és érti a humort is, úgy definiálja magát, hogy ő ugyan még mindig Data, de éppen úgy Lore, vagy éppen B-4 is. Az, hogy Lore-t nem törlik el, hanem beépül Data-ba, talán a sorozat egyik legjobb problémamegoldása, ráadásul logikusan követi a karakter eddigi fejlődését is, hiszen éppen a mai epizódban is elhangzott, hogy Data sosem törölné ki Lore-t, mert nem engednék az etikai szubrutinjai. Dicséretes, hogy hagytak időt a Data és Geordi közötti szép, érzelmes jelenetre is, mielőtt a nézői figyelmet a továbbiakban teljesen lekötő, az összes régi szereplőt felvonultató tanácstermi jelenet következik.

fotó: Paramount+

A Jack-manőver

A hidat elfoglaló, és a legénység tagjainak kivégzésével fenyegető Vadic az előző epizódbeli, motivált szerepléséhez képest unalmas zsarnokká fokozódott le, csakúgy, mint a társai, de legalább a legyőzésükben fontos szerep jutott a legénység lojalitásának, összedolgozásának és persze Jack Crusher legújabb szuperképességének. A fiú immár nem csak gondolatolvasásra képes, hanem személyek távoli vezérlésére és érzékszerveik használatára is. Vadic, aki nyilvánvalóan ismeri ezeket a képességeket, sőt Jack valódi mivoltának titkát is, narratív okok miatt - időhúzás az évad végéig - nem fejti ki azokat, és már nem is lesz erre alkalma, hiszen az epizód végén egyszerűen „kiírják” a sorozatból.

Az is egy ismétlődő hiba, hogy az epizód túl sok szereplőt mozgat, és a túszul ejtett legénység nagy részét például nem is nagyon ismeri a néző, így nem is tud izgulni értük. Ezen a ponton legfeljebb Shaw és Hetes újabb csörtéje lehetett érdekes: a kapitány, aki még mindig Hansennek szólítja az elsőtisztjét, Hétkilencedet hibáztatja amiatt, hogy nem áldozta fel őt, és nem robbantotta fel a turbóliftet Vadic-kel együtt, a legénység megmentése érdekében.

Ez utóbbit végül a klasszikus csapatmunkával oldja meg a Titan tisztikara: a látszólag magát feladni szándékozó Jack nemcsak egy klasszikus taktikai húzást tartogat Vadic számára, de a helyreállított Data, illetve a visszaérkező Worf, Raffi, és Riker személyében jelentős erősítést is kap. Ahogy a bemutatkozása, Vadic kivezetése is teátrális, és üres megoldása a látszólag elsődlegesnek tűnő cselekményszálnak. Az ő esetében azért legalább a kiszámíthatatlanság, és a személyes movitáció tette izgalmasabbá a karakterét, és Picarddal, Jackkel, meg a Csillagflottával szembeni ellenérzését, de a társainál már nem kaptunk olyan profilt, konfliktust, vagy feszültséget, ami az antagonisták jeleneteit érdekesebbé tette volna.

Újra együtt

A színtiszta TNG-nosztalgiával előadott konferenciatermi megbeszélés igazi jutalomjáték a színészeknek, akik 20 év elteltével ülnek újra tárgyalóasztalhoz (a karaktereik számára pedig 22 év telt el). Talán ezért is hiányzik a briefingről a hajó kapitánya és elsőtisztje, Shaw és Hétkilenced, egyáltalán, a Titan bármelyik saját tisztje. Az újbóli találkozáshoz kapcsolódó, és valószínűleg minden rajongó számára örömteli pillanatok talán tényleg igényelték ezt a fajta intimitást, a későbbiekben azonban Picard már konkrétan rátér az alakváltó-fenyegetéssel kapcsolatos eligazításra, ami a hajó főtisztjeit nagyon is érintené. Szerencsésebb lett volna az újraegyesülés helyszínéül az amúgy is nosztalgikus helyszínt, a Ten Forward szimulációt használni, hiszen már eddig is több fontos és érzelmes beszélgetés hátterét adta az évad során.

Troi immár szakmailag is teljes erővel visszatér, és vészjósló kijelentéseket tesz Jackkel kapcsolatban, melyek egyelőre csak a hozzákapcsolódó misztikumot erősítik. Deanna és Jack találkozása valószínűleg az évad legmarkánsabb – és leginkább hátborzongató – jelenetei közé tartozik, erős hatással előadva, ami itt indokolt is. Az epizód végi cliffhanger viszont egy újabb jó példa arra, hogy a szerzők feleslegesen nyújtják a cselekményt, főleg a Jack körüli rejtélyt. Már az előző epizód végén konkrét válaszokat ígértek (Vadic szavaival), most ez ismét el lett halasztva, sőt ironikus, hogy amikor Jack feladja magát, és kérdőre vonja Vadicot, aki úgy tűnik, sokat tud róla és a képességeiről, ám ahelyett, hogy konkrét választ adna, Vadic rázendít a szokásos, teljesen felesleges monológokba, és csak néhány rejtélyes utalást tesz. Az epizód befejezése pedig végeredményben többé-kevésbé megegyezik az előző heti cliffhangerrel, és a nézőnek ismét azt ígéri, hogy a következő epizódban választ kap Jack rejtélyére.

fotó: Paramount+

Röviden

A „Surrender” azon Star Trek epizódok közé tartozik, melyek nem a fő cselekmény előremozdításáról lesznek híresek, hanem kiemelkedő karakterpillanatoknak adnak otthont. Tévénézési tapasztalatokból általánosan elmondható, hogy a hasonló narratívájú, erősen szerializált sorozatoknál érdemes az adott évad felénél, kétharmadánál tisztázni valamennyi antagonista személyét és motivációját, és legalább alapjaiban feloldani a felvetett rejtélyt, hogy a főhősöknek elegendő ideje legyen a probléma hihető megoldására, még akkor is, ha ez az utolsó epizódban történik meg véglegesen.

A Star Trek: Discovery, bár sokféle rajongói kritika tárgya is volt, igyekezett a fentiek szerint az évadonként felvetett fő problémákra időben választ adni, így a karakterek, főleg antagonisták drámája bőséges kifutást kapott az adott évadok utolsó harmadában, ami mindenképpen növeli az újranézési faktort is. Kicsoda valójában Lorca kapitány vagy Ash Tyler? Ki a Vörös Angyal? Mi vagy ki okozta a „Kiégést”, vagy a sötétanyag-anomáliát? Ezekre a kérdésekre mind tudjuk a választ, tehát csak emiatt nem fogjuk újraindítani az évadokat (jelenleg nem is lehetne hol), de azért már igen, mert elegendő időt szántak a rejtély kiderülése utáni karakterépítésre és megoldáskeresésre. A „Picard” egyelőre nem mutat ilyen progressziót, de helyette megfelelő mértékben és helyeken alkalmazza a nosztalgiafaktort, karakterfejlesztésben pedig néhány esetben talán még nagy elődjét is meg-meg előzi, persze, az összehasonlítás nem egészen fair, hiszen egy teljesen más televíziós korszakról és műfajról beszélünk.