A sorozat fináléja extra játékidővel, jól időzített felosztással vesz akciódús és érzelmes búcsút a TNG egykori legénységétől, és cseppet sem titkolva nyit utat egy lehetséges folytatás előtt. (Az epizódértékelő spoilereket tartalmaz.)

Borgirtás Janeway módra

Miközben a Walter Koenig által megszólaltatott Anton Chekov föderációs elnök a Star Trek IV. mozifilmben elhangzotthoz hasonlóan int a Föld elkerülésére, két hajó, az újgenerációs borg dolgozók által elfoglalt Titan és az egykori főtisztjei által irányított Enterprise-D makacsul küzd a bolygó asszimilációja ellen. A szenior legénységnek megvan az oka a sietségre: a Jupiter gáztömegeiben rejtőző óriáskocka fedélzetén Jack egyre inkább a Borg részévé válik, a kollektíva vezérhangjaként parancsolva a felélesztett asszimilációs génekkel rendelkező fiatal Csillagflotta-tiszteknek a Földet támadó armadában. Picard eltökélt abban, hogy ami 35 éve kezdődött, ma be kell fejeződnie, így Worf és Riker társaságában átszáll a Kocka fedélzetére, hogy aztán hamar belássa: ezúttal nem kapitányként, hanem apaként lesz rá szükség. Hamarosan megindul a harc a Borg parancsokat kiüresedve közvetítő Jack/Vox lelkéért az eltorzult Királynő és az egykori Locutus között.

A kollektíva érvei most is kikezdhetetlennek tűnnek: a Borg új generációja immár egy következő evolúciós fokot képvisel, nincs már szükség hagyományos asszimilációra, a gépi kód genetikusan van jelen a kompromittált transzporter rendszerek által befolyásolt biológiájú egyedekben, ők pedig automatikusan veszik a Kollektíva parancsait, és Jack ebben a folyamatban egyfajta főadóként funkcionál. A Kollektívához nem kapcsolódó, nem asszimilált egyedeket egyszerűen elpusztítják. Ezzel szembesül Hétkilenced és megmaradt legénysége is a Titanon: a genetikusan módosított, újfajta Borg dolgozóvá változott fiatal tisztek igyekeznek megsemmisíteni őket. Hetes, aki még a hajószakácsot is kénytelen besorozni, meggyőző lelkesítő beszéddel bátorítja csapatát, miközben az űrdokk elpusztulása után a Borg armada már földi nagyvárosokat is célba vesz. Nagyon szép, hogy az alkotók következetesen és hihetően fejlesztik Hétkilenced karakterét, és folyamatosan újrapozicionálják a szerepét a sorozatban.

Heroikus pillanatokban a pompásan restaurált régi Enterprise fedélzetén sincs hiány: Dr. Crusher a badass oldalát mutatja az elképedt legénységnek, miközben a Borg kocka felé tovasikló hajó hídjáról Worf állomáshelyén állva elképesztő össztüzet zúdít az ellenfélre, Data pedig sokat kockáztat, de újonnan nyert emberségének magabiztossága győzelemre viszi a Borg kocka belsejében való szédítő navigáció során – a jelenetek bármely kortárs Star Wars produkciót is megszégyenítenének. Nem elhanyagolható, hogy mindeközben Troi tanácsadó euforikus érzéseket vél fogni az egykori androidtiszt irányából.

fotó: Trae Patton/Paramount+

Az évadzáróra Matalas a kisebb téteket is mozifilmes volumenű önfeláldozásra váltja, így meg sem lepődünk, mikor kiderül, hogy a jeladó elpusztítása az egész hajó, és vele együtt a felderítő csapat megsemmisülésével is együtt jár. Worf természetesen egykedvűen fogadja ezt, de Riker és Troi között ennek köszönhetően újra sor kerülhetett néhány meghitt Imzadi-pillanatra, Picard pedig, más kiutat nem látván, önként asszimiláltatja magát, hogy közvetlen hozzáférést nyerhessen Jackhez. Nagyszerű vizuális ötlet volt mindeközben a Kapcsolatfelvétel mozifilm ikonikus jeleneteit újra megmutatni, ezúttal tényleg jó helyen és időben van a múltidézés.

Picard tisztában van azzal, hogy érzelmileg kell utat nyernie fiához, a logikus érvek mit sem érnének a Borg kollektíva által keltett fehérzaj és tudat-tompító eufória ellen. Talán a legérzelmesebb vallomásokat halljuk az egykoron még a gyerekektől irtózó Picard szájából, és újdonsült apaként igazán szép teljesítmény, hogy ilyen közvetlen és meghitt módon tudja a fiához fűződő viszonyát megfogalmazni. A hatás nem marad el: Jack leválik a Kollektíváról, apa és fia újraegyesülhet. A megsemmisülő Borg kockából úgy tűnik, nincs kiút – Riker utolsó sóhajával szerelmét szólítja, ezzel tudtán kívül is megmentve a csapatot: Deanna megérzi a bensőséges rezdülést, és azonnal odakormányozza a hajót ottragadt társaikhoz. A Picardék fölé befaroló Enterprise-D fenséges látványt nyújt, nem így a vereségét magában tudatosító Borg királynő, aki a B-kategóriás főgonoszokra jellemző sablon-felkiáltással búcsúzik a nézőktől.

Furcsa, hogy az írók mindössze két epizódot szántak az évad fő antagonistájának, míg a Királynő tervében mindössze segédkező alakváltók elleni küzdelemre csaknem háromszor ennyit. S ha már az évad ellenségeiről van szó, az írók nem gondolkoztak sokat: egyszerűen összeugrasztották a TNG-éra két legnépszerűbb antagonistáját, anélkül, hogy bármilyen hihető motivációt adtak volna számukra. A szezonzáró ráadásul ismét úgy festi le a Borgot, mint annak idején az előző évad, vagy éppen a Voyager fináléja, ahol is a Kollektíva tulajdonképpen nem más, mint egy szeszélyes királynő akaratának engedelmeskedő zombisereg, és nem olyan, mint az eredeti Borg-koncepció, amely alapján a Kollektíva például elosztott intelligenciával rendelkezik, és nem lenne szüksége minden egyes tűzparancshoz ’Vox’ távoli szózatához. Ennek eredményeként az epizódnak tényleg van egy egyértelmű ellenfele a Borg királynő formájában, de a Kollektíva, mint ellenfél, színtelen és bármi másra kicserélhető, éppúgy, mint annak idején Vadic csatlósai.

fotó: Trae Patton/Paramount+

Epilógus kimaxolva

Mozifilmek esetében jó, ha 5 percet kapunk az alkotások végén a heroikus pillanatok utáni nyugodt eufória kicsengésére, de ha ebben az epizódban a Borg kocka felrobbanásakor az óránkra néztünk, megnyugodva vehettük tudomásul, hogy az író-rendező Terry Matalas úgy döntött, az epizód teljes utolsó harmadát meghagyja a legszebb Star Trek-pillanatoknak, és bátran hagyja érvényesülni azt a nosztalgiafaktort, mely tulajdonképpen az egész évadot a hátán hordozta, és számos narratív hiányosságot is kiegyensúlyozott. Itt minden karakterre jutott idő, tökéletesen beteljesítve azokat az elvárásokat, amelyek egy olyan évadhoz kapcsolódtak, ahol alapvetően a szereplők, és nem a történet kedvéért ültünk le 10 héten át a képernyők elé. Az epilógus lazán kapcsolódó jelenetei ideiglenesen vagy véglegesen lezárták az évad vagy az egész sorozat karakter- és cselekményíveit.

A Titan ideiglenesen asszimilált ifjú tisztjei látványosan visszaváltoznak önmagukká, az egymást megölelő Hetes és Sidney szavak nélkül közlik a legénység megkönnyebbülését, akárcsak azok a pillanatok, amikor a felderítőcsapat visszatér szeretett hajójuk hídjára. Riker és Troi, majd Picard, Jack és Beverly újraegyesülése, és persze a szundikáló Worf látványa sok rajongó számára felidézte a TNG családias alaphangulatát. Riker naplóbejegyzés-narrációjában az újraindított csillagidő számítás – akár komolyan gondolta, akár nem – az írók kezében tartott hatalmas „reset” gombra is utalhat.

A hogyanra nincs idő, és talán nem is releváns ezekben az emelkedett pillanatokban, a lényeg, hogy Crusher admirális sikeresen kiirtotta a transzporterek által terjesztett borg asszimilációs fertőzést, sőt sikeres módszert fejlesztett ki az új típusú alakváltók leleplezésére is. A Tuvok-rajongók öröme is felhőtlen lehet: a tisztességesen öregedő vulkáni immár valódi kiadásában jelenik meg, hogy tisztelettel adózzon Shaw kapitány előtt, egyszersmind az ajánlása alapján kapitánnyá nevezze ki Hétkilencedet. Ez mindkét karakter számára megérdemelt feloldás, az évad végére közönségkedvenccé váló Shaw valóban a meglepetések karaktere volt, és ez anélkül mondható, hogy csapongó írásról beszélnék vele kapcsolatban. Hetes esetében az első két évadban még esetleg ezt állíthatjuk, de legalábbis nem nagyon tudtak mit kezdeni vele állandó szereplőként, itt, a nagy öregeket és számos új karaktert is felvonultató harmadik évadban csodálatos módon sikerült őt optimálisan integrálni a fő cselekményszálba, és sikeresen folytatni tudták még azt a fejlődést is, amit a Voyagerben majdnem öt évad alatt felépítettek számára. A jelenet ünnepélyességét fokozandó, Matalas eredetileg Janeway admirális és Kim kapitány szerepeltetését is tervezte, ezt sajnos a költségvetés és a forgatás feszessége nem engedte meg.

fotó: Trae Patton/Paramount+

Raffi jutalma a családjával való újraegyesülés lehetősége, a közvélemény elismerése az összeesküvés leleplezéséhez kapcsolódóan, de legfőképpen Worf méltatása, aki a búcsú kedvéért ismét visszatért a szerzetesi szelídséghez. A munkájához visszatérő Troi-t a tanácsadói időkeretet jócskán túllépő Data boldogítja, aki újonnan felfedezett emberségének pillanatait szívesen és részletesen osztja meg vele. Úgy tűnik, embernek lenni valóban bonyolultabb, mint a hozzá vezető út, pedig Data szempontjából az sem volt eseménytelen. Meglepő az egy éves időugrás, bár Jack felgyorsított Csillagflotta-karrierje szempontjából van némi értelme. Picard, Riker és Geordi triumvirátusa a Flottamúzeumban elbúcsúzik az Enterprise-D-től, és ha nem lenne elég megható a jelenet, itt is volt egy legendás cameo-fellépés, audió formában: a hajó hangját, Majel Roddenberryt valószínűleg a nézők is hiányolták az elmúlt években.

Mielőtt a „régi” Új nemzedéktől, egyszersmind a Picard sorozattól búcsút vennénk, a legújabb nemzedéket kísérjük első útjára az átkeresztelt Titan fedélzetén: Jack Crusher immár az Enterprise-G hídján lép szolgálatba, Hétkilenced parancsnoksága alatt. Hogy a híres nevű csillaghajó kalandjait követhetjük-e majd sorozatos formában, még teljesen nyitott kérdés, jelenleg két élőszereplős sorozat következő évada van hivatalosan bejelentve (a Strange New Worlds 3. és az új Starfleet Academy sorozat 1. évada, mely gyakorlatilag az ötödik évadával kifutó Discovery költségvetési helyére érkezik majd), és úgy tűnik, a közeljövőben a Paramount+ nem is tervez harmadik live action sorozatot indítani, például a régóta tervezett Section 31 széria is egy egészestés filmmé alakul majd át.

A Ten Forwardban játszódó zárójelenet felvétele során Matalas nagy szabadságot adott a TNG társulatának, jól tudva, hogy emberként, színészként is kellő mozgástérre van szükségük, hogy saját maguk és a néző számára is kielégítő módon zárhassák le ezt az emocionális utazást, melynek során valóban egybeforrtak karaktereikkel. Valószínűleg egyetlen néző előtt sem volt kérdés, hogy pókerjátszma zárja majd a sorozatot, ahogy a felvétel során használt kameraszög, vagy az aláfestő zene témája sem. Mindenkit meglephetett viszont a stáblista közbeni utolsó jelenet, és benne az évad cameo fellépése, John de Lancie Q-jával. Optimista nézők persze tekinthetik ezt a lehetséges spin-off sorozat prológusának, de racionálisan értelmezve inkább csak ártatlan tréfa, egy igaz Q-, vagyis inkább Matalas-féle beugratás. Az egyébként is szuperfan Matalas igyekezett a fandom részére kellően sok rávezető (és még több megtévesztő) információt adni az évad során, de azt is el lehet mondani róla, ha írásról van szó, részéről semmi sem véletlen, főleg, amikor a TNG-kánon szövetéről beszélünk: 1987-ben tulajdonképpen Q volt az első idegen lény, akivel Az új nemzedék nézői találkozhattak, és az 1994-es, máig elismert sorozatfináléban szintén ő mozgatta a szálakat.

Röviden

A nosztalgikus elemekkel bőségesen átszőtt epizód sok néző számára feledtette az évad és a sorozat narratív és logikai gyengeségeit. A hosszú játékidő ellenére a tempót végig sikeresen választották meg, jó arányban osztották el a karakterpillanatokat, az akciódús szekvenciákat, a hosszabb dialógusokat és a tisztán emocionális hatású betéteket. A TNG legénysége számára ez az epizód a megérdemelt happy end volt, kedvenc veterán szereplőink nagyon sok személyes és érzelmes jelenetet kaptak. Ismét lenyűgöző felvételeket láthattunk az Enterprise-D-ről, de a költségvetésben valószínűleg sokkal szerényebb lehetőségeket kapott Borg hajó díszletei is nagyszerűen közvetítették a helyszín nyomasztó érzését. A kibernetikus legénység jelmeze és sminkje is dicséretet érdemel, ahogy a Stephen Barton és Frederik Wiedmann kooperációjában készült kísérőzene, mely gyakorlatilag nonstop jelen van, és elmondható, hogy a harmadik évad egyik legnagyobb erőssége volt.

A The Last Generation az IMDb értékelések alapján jelenleg az első helyen áll a mintegy 880 Star Trek epizód között, olyan klasszikusokat megelőzve, mint a Deep Space Nine-favorit A sápadt holdfényben, a TNG-csúcspontnak tekinthető Belső fény vagy éppen az előzményként is felfogható Két világ legjava.