Az akciódús sorozatokból érkező rendező, Dan Liu magas fordulatszámon dirigálta az évad első felét bezáró epizódot, melyet nem csak a címbeli alakváltók fokozódó jelenléte tett feszültté, hanem néhány szereplő kiemelt jelenete is: lassan megismerhetjük Jack Crusher sötét oldalát, Michelle Forbes felejthetetlen párbeszédekben tért vissza Ro Larenként, Michael Dorn pedig 280 epizódon túl is képes meglepni minket Worf közelharci és taktikai húzásaival.

Valami nagyon nincs rendben Jackkel

Az Outlander rajongóknak talán pont az ötödik epizódra sikerülhetett valahogyan megbarátkozni a Jack Crushert alakító Ed Speleers arcával, ám most mégis legbelső félelmük vált valóra, amikor a kezdő jelenetben a Csillagflotta uniformist viselő fiatalember sorban teszi el láb alól a teljes hídszemélyzetet, mégpedig egy 2-es típusú kézifézer segítségével. Bár a történtekről hamar kiderül, hogy csak Jack újabb látomását élhettük át, a jelenet mégis hatásos, hiszen tovább építi a személye körüli misztikumot, és indít újabb találgatási és konteó-hullámokat a lelkes rajongók körében.

Az íróknak talán ez is volt a céljuk, bár emellett érdemes lett volna azt is szem előtt tartaniuk, hogy egy új, és fontos karakter bevezetésében - ahogy egy új személy megismerésében is - fontos lenne a következetesség és hihetőség, enélkül sérülhet az ábrázolni, vagy megismerni kívánt személy integritása. A rejtélyre fogékony olvasó és néző pedig eleve hajlamos fikcióval kitölteni a hiányzó információkat a szereplővel kapcsolatban, az írók ráadásul itt még lovat is adnak alájuk, vizuálisan is erős szimbólumokkal: erőszakos víziók, a vörös szín, a több helyen is felbukkanó különös indák és csápok, a vörös ajtó, a Jacket szólító rejtélyes hangok. A későbbiekben Jack ráadásul tényleges erőszakra is vetemedik az Intrepid rátámadó tisztjeivel szemben, és Dr. Crushernek is bevallja, anélkül, hogy tudta volna, azok alakváltók voltak, vagy sem. Az új típusú alakváltók esetében persze lehet, hogy tényleg nem lehet tudni.

Az epizód egyik csúcs jelenete lehetett volna Picard próbálkozása, hogy Jacket a Csillagflotta-karrier irányába mozdítsa, a jelenet ráadásul szépen felidézi azt, hogy Ro Larennel kapcsolatban is hasonló célokért fáradozott. Sajnos a korábbi erős Picard/Jack dialógusoknak itt nyoma sincs, pedig az előző epizód központi motívumaihoz ("Picard mint apa" vagy "a Csillagflotta mint családpótlék") közvetlenül lehetett volna kapcsolódni, és nagyszerű lett volna, ha Jack, Shaw múltkori kirohanásához hasonlóan, itt is jelen van Picard és Ro beszélgetése során, és a végén állást foglal, vagy reagál bármilyen módon, ugyanis nekik kettőjüknek elsősorban a kihagyott 20-25 évet, a múltat kell újjáépíteni, a családi kötelék sikeres létrehozása érdekében.

fotó: Paramount+

Picard és Ro

Az epizód dramaturgiai középpontja kétségkívül Picard és Ro Laren találkozása. Michelle Forbes esetében a harmadik évad során először aggódtunk komolyan azért, hogy nehogy kiderüljön róla is, hogy alakváltó, súlytalanná téve az elhangzottakat mindkét fél oldaláról. Az évad első felét megnézve nyilvánvaló, hogy a Picard sorozat harmadik évadát utólag nem az Alapítók inváziója miatt tartjuk majd maradandó élménynek, hanem az ehhez hasonló, karakterek közötti interakciók miatt.

Az alapok adottak: Michelle Forbes szereplése teljesen váratlan, és a felvezetése is tökéletes. A kapitányi posztot visszavevő Shaw, akinek fanyar beszólásaiból azért itt is kapunk néhányat, már a nézőtérről szeretné nézni a show-t, Picardék hadbírósági tárgyalását, de legalábbis kihallgatását. Az Intrepiddel pedig megérkezik az a nő, akinek Picard több mint 30 évvel ezelőtt megadta a "második esélyt", majd az egyik legnagyobb személyes csalódása lett, hiszen Ro egy titkos küldetés során a kardassziai-föderációs egyezményt elutasító, lázadó Maquis soraiba váltott.

Bár Patrick Stewartnak sikerül Picard három évtizeddel korábbi, Ro árulásának hírével kapcsolatos kővé dermedt arckifejezését reprodukálnia, a Picard-Ro konfliktus előzményeit az epizódnak csak részben sikerült megragadnia. Picard itt ugyanis, hasonlóan a korábbi, Rikerrel szembeni konfliktusához, megint csak személyeskedő, neheztelő, sőt kissé cinikus. Shaw kapitány Locutus/Picard-gyűlöletét is felhozhatjuk példának, ahol a forgatókönyben szintén ignorálták a tényt, hogy ennyi évtized alatt ki kellett volna derüljön, Picard annak idején tehetetlen volt borgként asszimilálva. Ro esetében pedig Picard admirális az, aki ezek szerint a magas rangja ellenére sem fért hozzá olyan információkhoz, mint például az, hogy Ro évekkel ezelőtt önként feladta magát, és újabb börtönbüntetésre ítélték.

Úgy tűnik, ahogy Shaw, Picard haragja is töretlen, még 30 év elteltével is, és még mindig azzal vádolja Ro-t, hogy „átállt az ellenséghez”. Anélkül, hogy relativizálnánk Ro Laren döntését, vagy éppen a terrorizmus és az árulás fogalmát, meg kell állapítani, főleg a későbbi Domínium-háború eseményeinek ismeretében, hogy a Maquis-nak végül is igaza volt a kardassziaiak megítélésében, hiszen azok nem csupán kisebb támadásokat hajtottak végre a demilitarizált zónából kiköltözni nem akaró föderációs telepesek ellen, hanem később a Domíniummal együtt az egész kvadránst minden idők egyik legsúlyosabb háborújába taszították.

fotó: Paramount+

Ro ugyanakkor nem teljesen jogosan vádolja azzal Picardot, hogy az erkölcsöt a kötelességgel teszi egyenlővé, ugyanis számos TNG-epizód, illetve mozifilm bizonyítja, hogy Picard alkalomadtán a belső, erkölcsi iránytűjéhez igazodva hoz döntést, és szembeszáll a Csillagflotta admiralitásával. Erre egyébként az epizódban éppen maga Shaw is hoz néhány példát, Picardékat a turbóliftben lekísérve, többek között a Ba'ku nép megmentése miatt az Elsődleges Irányelvet „az ablakon kidobó” illetőt emlegetve (illetve Shaw értelmezésében csakis azért, hogy Picard egy falubeli nővel csókolózhasson).

A holofedélzeti Ten Forward bárban zajló beszélgetésnek sok szép részlete van, kötelességteljesítésről, elvárásokról, becsületről, a múlttal megbékélésről, és persze kiválóan alakít mind Patrick Stewart, mind Michelle Forbes. A köztük lévő dinamika azért is izgalmas, mert Picard tulajdonképpen éppen csak néhány napja vált valóban apává, és annak idején éppen ő vált egyfajta apafiguráva Ro számára. Ugyanakkor épp az is közrejátszhatott Ro átállásában, hogy akkor választania kellett, kétféle család-idea és erkölcsi felfogás között, hiszen éppen a jelen epizódban többször megidézett TNG-részben (Megelőző csapás, TNG 7x24) láthatjuk azt - a hivatalos epizódleírás szavaival élve, - hogy „Ro Larennek választania kell a Picard kapitány iránt érzett hűsége és a kardassziaiak iránti gyűlölete közt.”

Az említett (egyébként Patrick Stewart által rendezett) TNG-részből az is kiderül, hogy Macias a jobb pót-apa Ro számára, nemcsak azért, mert hasonlít saját édesapjára, vagy hasonló az élettörténetük, hanem azért is, mert Picard, akármennyire is a tökéletes tiszt példaképe, soha nem tudja neki megadni a természetes érzelmi melegséget, és a család érzését. Kimondható, hogy nem elsősorban erkölcsi dilemma, hanem inkább a hűség és az érzelmek konfliktusa, ami akkor lejátszódott, és ami most mindkét személyben felidéződik.

Ahogy Jackkel kapcsolatban, úgy Rikert illetően is kijelenthetjük: kár, hogy ebben az epizódban a háttérbe szorul, hiszen meglehetősen sajátos, ellentmondásos viszonyban volt Ro-val, bár az szép kánoni kapcsolat, hogy az említett TNG-epizódban történtekhez hasonlóan itt is Picard megértését kéri Ro Larennel kapcsolatban. A Ro Larenhez kapcsolódó többi fordulat: az alakváltók jelenléte az Intrepiden, a Titan fedélzetén, egyáltalán a Csillagflottában, Jack üldözése, majd végül Ro önfeláldozása, és a fülbevaló, mint régi kémtrükk, egyszerre klisések és meglepőek, hiszen nem tudhattuk előre, milyen mértékű jelenlétet szánnak az írók a karakterének. Összegezve, szerencsés választás, hogy elkerülték a Nemezis-ből ismert, pár perces Janeway-megjelenést, ami kizárt volna minden fent említett erős karakter pillanatot.

fotó: Paramount+

Bevetési segédhologram és logikus bűnözés

A múlt heti pihenő után teljes lendülettel tér vissza a Worf-Raffi duó, a harci edzésük látványos és szórakoztató, a párosuk olyan, mint egy bölcs, fegyelmezett jedi mester és az új, tehetséges, de még szertelen padavanja. Michael Dorn pedig elemében van, amikor Worf egysoros bölcsességekkel dobálózik vagy meditál. Ezúttal ráadásul ő az, akit a felettese (mint később kiderül, ez maga Ro Laren) leállít az ügyről, így párosuk alternatív úton kell, hogy utánajárjon, ki és mit is vihetett el a Daystrom-állomásról.

Visszatérünk, remélhetőleg utoljára a M'talas Prime szerény kulisszákkal megvalósított sötét sci-fi alvilágába. Shaw és Sneed után, az itteni antagonista, Krinn esetében az egykori showrunner, Terry Matalas, immár a harmadik színészt importálja korábbi, 12 majom című sorozatából. Bár Krinn hitvallása - a szervezet bűnözés logikus - még akár érdekes is lehetne, és az általa Worfra és Raffire kényszerített párharc valóban látványos, itt is inkább a váratlan fordulatok, Raffi mobil holosugárzó általi kivetítése, illetve Worf ősi klingon módszeren alapuló „feltámadása” jelentik a jelenetek emlékezetes pontjait. Természetesen Worf bejelentkezése a Titanra, Riker és Picard reakciójával együtt, szintén ezekhez tartoznak.

Röviden

Dan Liu tulajdonképpen egy új típusú bottle show epizódot készített, ahol az ismerős belső/külső helyszínek és újrafelhasznált díszletek között lendületes akciójelenetek és feszült párbeszédek zajlanak, erőteljes kánoni előzmények felidézésével és vizuálisan meggyőző űrbeli jelenetekkel kiegészítve, izgalmas felvezetésként szolgálva az évad második feléhez.