A Picard sorozatban, már megszokott módon, minden rendező két egymást követő részen dolgozik. Jonathan Frakes epizódpárjának első darabjában nem csak saját magát és fiatalabb énjét dirigálhatta, de lehetősége nyílt olyan feszültségekkel teli dialógusok színrevitelét is irányítani, amilyeneket eddig ritkán láttunk fő karakterek között a Star Trekben. Az epizódértékelő spoilereket tartalmaz.
Bár a messzi-messzi galaxis méltán híres mondata nem hangzik el az epizódban, Picard jelenléte hasonlóan nyomasztja a legendás apával immár elkerülhetetlenül összezárt Jack Crushert, mint az ifjú Luke-ot az a tudat, hogy ő a hírhedt Sith nagyúr fia. Az epizód egyik fő motívuma az apaság, a szülővé válás, a gyermekvállalással együtt járó esetleges veszteségek és lehetőségek. Egy visszaemlékezésben láthatjuk a manapság már jól bevált digitális technikával megfiatalított Picardot, ahogy Riker társaságában egykori elsőtisztje újszülött fiát ünnepli. Szomorú tudni, hogy Riker később elveszíti a fiát (Nepenthe, PIC 1x07), de a későbbiek fényében az is keserű felismerés Picard számára, hogy ez időpontban (valamikor néhány évvel a Nemezis cselekménye után járunk), tudtán kívül, már ő maga is apa. A Riker által emlegetett „leghosszabb turbóliftes utazás” fia születésekor hamar visszaköszön az epizódban, amikor Picard saját fiához igyekszik a gyengélkedőre, hogy láthassa őt.
Az újdonsült atyát Riker tereli jó tanácsokkal a szülővé válás útján, kezdve ott, hogy az említett bár jelenetben Picard számára is az apaság örömeit kívánja, majd hamar megteremti a kapcsolatot a szülei első komoly beszélgetéséből kirekesztett, a hajó legénységének vádló tekintete miatt amúgy is dúvadként fel-alá járó Jackkel, és később az ifjú Crusher sérülése után megint Will Riker az, aki sürgető tekintettel javasolja Picardnak, hogy beszéljen fiával, amíg teheti. A témát körbejáró, jól megírt és feszesen előadott párbeszédek kiteljesedése a rajongói kívánságlistákon is valószínűleg az első helyeken szereplő dialógus Jean-Luc és Beverly között. Gyors és közvetlen kérdések váltják egymást a múlt sérelmeit leplezetlenül feltáró válaszokkal, az elhangzó érvek kínosan és tökéletesen kioltják egymást.
A helyzet megoldására a múltban számos jó megoldás létezett, de azokban a pillanatokban egyik fél sem azokat a döntéseket hozta meg, melyek bármely módon happy endhez vezettek volna. Picard és Beverly valamikor a Nemezis cselekménye után bonyolódott - nem először - romantikus kapcsolatba, később Dr. Crusher eltitkolta terhességét Picard és volt legénységének valamennyi tagja elől, a döntést egykori szerelme helyett is meghozva. Bár a későbbiekben lehetővé tette volna Jack számára édesapja megismerését, erre csak most kerülhetett sor. Az érzelmi motiváció és a felvetett erkölcsi probléma hiteles, és ábrázolása mindhárom színész részéről eleven, a néző a TNG-előtörténet ismerete nélkül is könnyen be tud kapcsolódni a Picard-Crusher családi dráma legfontosabb pillanataiba.
Harc a Székért
Annál nehezebben tudunk ráhangolódni a Picard és Riker között kibontakozó, és pillanatok alatt elhatalmasodó, hamar személyessé váló vitába. Az elmúlt két epizód alatt a barátsága csúcspontján járó páros harmóniája szinte percek alatt szakad szét, amikor Shaw sérülése miatt Riker kerül a kapitányi székbe, megörökölve nem csak elődje felelősségének súlyát, hanem annak szikár modortalanságát is. Miközben Vadic portálfegyvere a legendás videojátékot megszégyenítő leleményességgel hárítja a Titan menekülési próbálkozásait, a Jack Crusher és Hétkilenced által felfedezett hajtómű-szivárgásban Picard egy elterelő manőver lehetőségét látja, míg Riker kizárólag a legénység megmentésére és a menekülésre koncentrál.
Az először még tiszta érvek kölcsönös - és fölösleges - sértegetésbe torkollnak, míg végül az önérzetében megsértett Riker kellemetlen hangnemben távolítja el a nemrég még önjelölt Egyesként funkcionáló Picardot hídról. Picard Riker elevenébe mar, mikor a veszteségtől való félelemmel vádolja, gyakorlatilag gyávasággal, illetve stratégiai kudarccal, és ezt a Titan ideiglenes kapitánya nyilvánvalóan nehezen tűri.
fotó: Paramount+
A klingon Zen
A bódulatából magához térő Raffi Musiker először kénytelen végighallgatni Worf terebélyes bemutatkozását (nincs mit tenni, az elmúlt évtizedek alatt jó pár családtag és ellenség gyűlt össze a listán), hogy aztán a független titkosszolgálati összekötőként tevékenykedő férfi a legbékésebb módon teázzon vele. Michael Dorn meggyőző Worf mindkét üzemmódjában, és száraz egysorosai tökéletesen kompenzálják Raffi frusztrációval teli, vagy dühös, agresszív lelkiállapotait, ami később a kihallgatási jelenet során is nyilvánvaló. Akárhogy is, a jelentős különbözőség ellenére, a páros remekül működik.
Úgy tűnik, komoly fenyegetés közeledik a Föderáció ellenségei részéről, és a portálfegyvertől veszélyesebb eszközt is ellophattak a Daystrom Intézetből. Sajnos az írói fantázia ezen a ponton kimerülhetett, mert hamar kiderül, hogy a rejtélyes ellenség terve egy régóta ismert, és mostanra már elég sok oldalról kitárgyalt fajhoz, az Elcseréltekhez kapcsolódik, így ismét leporolhatjuk a Deep Space Nine-ban már teljesen kimerített alap toposzokat velük kapcsolatban: bárki lehet alakváltó, tehát senki sem az, akinek látszik, a Szilárdak konok gyűlölete, a Nagy Lánc kollektívájának eszméje, vagy épp a folyékonnyá átalakulás 35 év alatt sem javult CGI-effektje.
Természetesen a Titanon is egy beépített ember tevékenykedik, sőt felmerül az is, hogy talán a Jacket korábban megtámadó különféle csoportok - Vadic emberei - szintén alakváltók voltak, hol rangerként, hol klingonként, vagy más idegenként megjelenve. Egyelőre csak remélni tudjuk, hogy mindez csak egy mellékszálhoz kapcsolódik, és azok a sajtópéldánnyal rendelkező újságírók, akik már látták az első hat epizódot, nem hazudtak, amikor az általunk ismert Star Treket teljesen megváltoztató cselekményről beszéltek, az évad nagyjából felét megtekintve.
fotó: Paramount+
Viszlát, Roddenberry-szabály?
Az epizód legértékesebb perceit azok a párbeszédek töltik ki, melyek nyilvánvalóan szakítanak Gene Roddenberry eredeti szériában és az Új Nemzedék sorozat jelentős részében is még alkalmazott kívánalmával, miszerint a fő tisztek között nem lehet nyíltan konfliktus, főleg a hídon nem. Ez számos ponton, főleg az izgalmas karakterfejlesztésben kötötte meg az írók kezét, és ahogy lehetővé vált, a későbbi sorozatokban egyre többször oldották fel ezeket a korlátokat. Jonathan Frakes rendezőként mindenképpen hálás lehet ennek a tendenciának, hiszen ebben az epizódban a karakter-konfliktus által új területre lépett Riker és Picard kapcsolatának dinamikája, és a néző is hamar belátta, itt nem kizárólag szakmai vitáról, vagy stratégiai nézetek ellentétéről van szó.
Egy másik Roddenberry-alapelv, a jövőbeli fejlettebb erkölcsiségű („advanced human”) ember eszménye azonban több helyen sérül, úgy általában az új Star Trek sorozatokban, de ebben az epizódban különösen. Két vezető, Riker és Picard veszekedését már egy mai munkahelyen sem lenne szabad a nyilvánosság előtt folytatni, Riker modora pedig („Remove yourself from the bridge”), még ha a feszült helyzetet figyelembe is vesszük, egyszerűen megengedhetetlen egy olyan emberrel szemben, mint Jean-Luc Picard, bár utóbbi is alkalmazott személyeskedő, tiszteletlen hangnemet. A Jack Crusherrel, illetve Beverlyvel szemben több helyen is vádlóan vagy ellenszenvvel fellépő Titan-legénység szintén egy primitívebb, előítéletekkel teli társadalom maradványa, nehéz így elképzelni egy 25. századi csillaghajó-legénységet.
Shaw kapitány hiába kap egyértelműen jelentést arról, hogy a csillagköd teljesen szokatlan módon, elektromos és biológiai sajátosággokkal is rendelkezik, teljesen ignorálja ezt a tényt, és meg sem kísérli annak kivizsgálását, vagy taktikai felhasználását. Reakciója szinte már Lorcát idézi, aki az űrben élő óriáslény, a gormagander felbukkanását fogadta hasonló közönnyel. Mindez persze csak írói fogás is lehetett, a cselekményben még nem volt itt az ideje, hogy tudomást szerezzünk a csillagköd valódi természetéről. A Hétkilencedet felkereső, és őt a legénység nevében bátorító, majd Commander Sevennek szólító Sidney LaForge viszont ékes példája egy jövőben elképzelt, támogató, szolidáris, lojális munkakapcsolatnak, erre Roddenberry is szívesen bólintana.
Az Elcserélt vallatása során Raffi túl erőszakosnak tűnik, bár a jó zsaru/rossz zsaru felállás Worffal alapvetően nem lett volna rossz ötlet, de a kivitelezés, és főleg a végén a lény teljes megsemmisítése egy újabb anomália a Star Trek által képviselni próbált értékrendben.
Konfliktusok bemutatásában jeleskedő, erőteljes párbeszédekben gazdag epizódot kaptunk, meggyőző vizuális megjelenéssel, és a portálfegyver révén a Star Trekben teljesen új, de hihetően ábrázolt technológiával kiegészítve. A régi karakterek továbbfejlesztése releváns módon, az epizód fontos pontjain, tömören történik, régi és új nézők számára is befogadható módon.
