Jonathan Frakes második alkalommal igyekszik a rendezői és a kapitányi szék közötti egyensúlyt megtalálni a sorozat harmadik évadában, és nem csak ezt a feladatot teljesíti jelesen, hanem a klasszikus Star Trek üzenet új formában prezentálását is. Az epizódértékelő spoilereket tartalmaz.
Fokozódik a helyzet a nemzetközi streaming piacon, és a tartalomgyártás költségvetését csökkentő intézkedések mára a Star Trek franchise-ban is szigorúan megjelentek, legsúlyosabb lépésként befejezésre ítélve a Discovery sorozatot, melynek gyártás alatt lévő ötödik évada egyben az utolsó is lesz. A bőséges streaming-költekezés azonban már évekkel ezelőtt befejeződni látszott: a Paramount+ szolgáltatás nemzetközi terjesztésének elindulásával egyidőben az ott bemutatásra kerülő Star Trek sorozatok évadonkénti epizódszámát egységesen tíz részben állapította meg cég vezetősége, három résszel csökkentve pont a fent említett, legelső Kurtzman-érás széria éves volumenét is.
A Star Trek: Picard esetében is megfigyelhetők a becsukódó pénztárcák: az első évad változatos helyszínei után a második évad nagy része jelen korunkba helyezte a cselekményt, így, az űrbéli környezet elhagyásával jelentős megtakarítást elérve, a másodikkal párhuzamosan forgatott harmadik szezon esetében pedig a díszletek és helyszínek többszörös újrafelhasználásával igyekeztek a költségvetést csökkenteni. Ennek szellemében, Raffi, illetve vele együtt később Worf három epizódban is visszatér a M’Talas Prime sötét utcai helyszíneire, az alkotók, elmondásuk szerint korábbi díszletelemeket használtak fel a dekoráció elkészítésekor.
A Ten Forward bár valós és holografikus helyszíne pedig négy különböző módon, több idősíkban szolgál fontos beszélgetések hátteréül: Riker és Picard itt találkoznak először és kovácsolnak terveket Beverly megkeresésére, majd egy visszaemlékezésben ugyanitt koccintanak Will elsőszülött fiára. A mostani epizódban a bár szintén egy flashback jelenet háttere volt: Picard itt ad át egy színes válogatást korábbi kalandjaiból az őt faggató kadétoknak, hogy aztán a Csillagflotta közösségéről és a családról adjon örök érvényű leckét nem csak az ifjú akadémistáknak, hanem tudtán kívül, saját fiának is. Ebből adódóan is szép választás volt a Ten Forward holofedélzeti szimulációja arra az első komoly beszélgetésre, melyet fiával folytat, s amely fájó múltbéli sérelmek feltálalásába torkollik.
fotó: Paramount+
Apja fia
Talán pátoszosnak is tekinthetnénk, de az epizód keretében és a Star Trek sorozatokra jellemző, sokszor didaktikus előadásmódban szervesen foglal helyet Picard előbb említett, kadétokhoz intézett beszéde. A kihűlő ebéd miatt legközelebb talán már az ételhordó mellett döntött az öreg admirális, de a több részletben bevágott beszélgetésből, és a vele párhuzamosan a jelenben folyó cselekményből szépen összeáll a tanulság, hogy a flottában együtt, egymást kiegészítve a lehetetlen helyzetek is legyőzhetők. Az ifjú Jack a világ legrosszabb álöltözetében titokban figyeli apját, szemfüles nézőknek ez megerősítés lehet az előző részben elhangzottakhoz, eszerint Beverly tényleg ösztönözte fiát, hogy megismerje az édesapját, de az nyilvánvalóan csalódik, mikor Picard azt mondja neki, hogy a Csillagflotta az egyetlen család amire szüksége van. Talán ezért is adja át a tapasztalatait inkább a kadétoknak, tulajdonképpen ők itt és most a Picard-unokák.
Húsz évet nem könnyű bepótolni, és ahogy megtudjuk, ez idő alatt Jack jól el is volt magában, de ez Picardra is éppen így igaz. Kettejük bárpult melletti beszélgetésétől sokat várhatott a néző, nem is sejtve, hogy az igazi tűzijátékot nem Picard és Jack, hanem a lábadozó Shaw felkavaró monológja szolgáltatja. Előtte azonban kapunk még néhány sziporkát apa és fia dialógusában is, szinte azt lehet mondani, az Orville utolsó évadaiban jellemző visszafogott humor váratlanul megérkezett a Picard sorozatba is, például, amikor a releváns hajkérdés kerül szóba, vagy amikor kiderül, hogy Jacknak sincs ínyére a Picard-birtok bora. A szoba közepén álló rózsaszín elefántot sem kerülik ki az írók, kvázi a negyedik fal felé kommunikálva, mikor maga Jack hozza fel a kínos témát: vajon miért nevezte el az édesanyja Jean-Luc Picard fiát az előző férjéről. Picard sztorizgatása az idősebb Jack Crusherről kellemesen feloldja a szituációt, bár a karakteridegen pillanatot, az "f" betűs szó használatát nyugodtan kihagyhatták volna az írók, de úgy tűnik, valami miatt be kell tartani az egy káromkodás/főszereplő/sorozat kvótát, bármelyik szereplőről is legyen szó.
Shaw magánszáma és duettje
A lábadozó kapitány szerepében Todd Stashwick remekül építi tovább a karaktert, és számos hátborzongató percet szerez a nézőnek. Hétkilenceddel együttműködve a hajón rejtőzködő elcseréltről is tudomást szerez, és szinte már kedves is az elsőtisztjével, de a csillagbárban, az akkor már odagyülekező legénység, és Picardék előtt már egyáltalán nem ilyen megbocsájtó. A stáblista alatti LCARS-kijelzőket figyelő nézők számára már az első epizódtól kezdve nem titok, hogy a USS Constatin fedélzetén tartózkodva Shaw annak idején részt vett a Borg elleni hatalmas csatában.
Egyszerű gépészként szolgálva, csak a szerencsés véletlenen múlott, hogy a tíz megmentett tiszt között lehetett, s úgy tűnik, az elmúlt több, mint három évtized óta Ahab kapitányként érlelte tovább dühét a számára az inváziót megtestesítő egykori Locutus, a mai Jean-Luc Picard admirális ellen. Úgy látszik, nem szerzett arról tudomást, hogy Picard tehetetlen ágyúgolyóként szenvedett az események alatt, és efölötti dühe legalább akkora volt éveken át, mint most Shaw felgyűlt keserűsége. Ennek ellenére a jelenet jól megírt és nagyszerűen játszott volt, nem csak Shaw monológja volt erős átéléssel előadva, hanem Picard csöndes megadása, és Jack együttérző támogatása is újdonsült apja felé.
fotó: Paramount+
Tudomány magas, logika alacsony fokozaton
Dr. Crusher természettudományos nyomozása, majd az abból fakadó fokozatos felismerések, és műszaki megoldáskeresések a legjobb TNG-hagyományban voltak felépítve és előadva. „To seek out new life” - idézi később maga Beverly is a klasszikus sorozatban és Az új nemzedékben is sokat szavalt frázist, ez egyszerre meta-és fan-service pillanat, a legjobb helyen és módon előadva. A legelső TNG-epizód parafrázisa, a Farpoint-küldetés űrmedúzáinak űrbeli megszületése nem csak az energiaválságban szenvedő Titan számára hoz megoldást, de számos logikátlan, illetve elcsépelt fordulatot is megbocsájthatóvá tesz.
Többek között a Deep Space Nine örökségeként ideráncigált elcseréltek jelenléte, mely most már a Picard-sorozaton belül is önismétlés, hiszen már a második epizódban próbálják a nézőt körömrágásra bírni azáltal, hogy alakváltó van a fedélzeten, aki bármely random tiszt külsejét felveheti. Itt van Sidney La Forge zászlós, aki, alig egy vágással azután, hogy a hídon láthattuk szolgálatban, egy teljesen üres kifogással besétál a gondolavezérlőben serénykedő Hétkilencedhez és Shawhoz, hogy aztán másodpercek alatt leleplezzék, mint imposztort.
Arról, hogy Shaw miként nem tudhatott kapitányként arról, hogy Picard Locutusként annak idején teljesen a Borg befolyása alatt volt, s miért irányítja mégis személyes dühét az admirálisra, és miért nem címezte meg ezt a problémát már korábban felé, már fentebb szóltunk. A Roddenberry-féle „advanced human” elvről pedig Shaw-val kapcsolatban is beszélhetnénk, hiszen Picarddal kapcsolatban táplált előítélete teljesen személyes. Ugyanakkor Shaw esetében a színészi alakítás, a jellemrajz jogosan írja át ezt a szabályt, és jelentős többletet ad a sorozat értékéhez.
Az alakváltókkal kapcsolatban, ha nem is logikátlan, de érthetetlen, hogy Beverly vagy Jack miért nem beszéltek róluk a legénységnek, de azok alapján, hogy Dr. Crusher az első epizódban fézerpuskát ragadva, a kábító fokozat helyett a megsemmisítő módot használva eliminálja a támadóját, azt feltételezi, hogy ő már akkor tudott az alakváltók tevékenységéről. Az epizódból azt is megtudjuk, hogy az alakváltó még Picardék érkezése előtt érkezett a Titanra, ami komoly jövőbelátást feltételezett az ellenfél részéről, hiszen honnan tudhatta akár Vadic, vagy titokzatos főnöke, hogy Rikerék pont ide jönnek majd? A Vadic kezéből kinövő lebegő fej segítségével kommunikáló távoli antagonistát meg sem kellene itt említeni, adott helyen, bármely képregényfilmben vagy-sorozatban szórakoztató lenne, itt azonban teljesen leesik a képernyőről.
Rikerrel is gondok vannak: az első évad Nepenthe című részében úgy tűnt, hogy ő és a családja is túltették már magukat fiuk, Thaddeus elvesztésén, Riker azonban, úgy látszik, az elmúlt időszakban egy érzelemmentes, kiüresedett állapotba zuhant, annyira, hogy Deannát is el kellett hagynia, hiszen empata felesége érzékelte lelkiállapotát, és ő nem akarta kapcsolatukat ezzel terhelni. Ez a forgatókönyvírói húzás azonban, akár retconként, akár plot device-ként értelmezzük, kiváló helyzeteket teremtett arra, hogy Jonathan Frakes TNG idején még talán alábecsült színészi játékában gyönyörködjünk, és meg kell mondani, kár lett volna, ha ezek a jelenetek kimaradtak volna. Frakes rendezőként nem csak a többi színészből hozza ki a legtöbbet az adott szituációkban, de önmagát is sikerült úgy felépíteni, hogy szinte sajnáljuk, miért volt olyan keveset kamera előtt az elmúlt évtizedekben.
fotó: Paramount+
Sötétségben - Star Trek: Picard
Azt már megszokhattuk, hogy az elmúlt évek sci-fi sorozatait kezünket a fényerő-és kontraszt szabályozó gombokon tartva kell nézzük, csak azért, hogy belássuk, utólag egyik beállítás módosítása sem jár jelentősebb eredménnyel. Már más műsorkészítőknél is előfordultak hírhedten sötét epizódok, ám a Paramount+ terjesztése ezúttal valóban egy hibásan renderelt változatot tett közzé az anyaország előfizetői számára: a 3. évad negyedik részében minden eddiginél alacsonyabb fényerőben láthatták az amerikai nézők a belső jeleneteket, különösen a hídon történteket volt nehéz értelmezni, még megemelt fényerővel, kontraszttal, sőt HDR-képes készülékeken sem. Egyedül az energiafelvillanások ideje alatti, extrém magas fényerejűnek tervezett jelenetek feleltek meg a normál bevilágításnak. A szolgáltató azóta elismerte, és kijavította a hibát. Az európai terjesztésben elvileg már a javított változat került fel a streaming platformokra, ám a szolgáltatókat elkerülő, egyéb forrásokból táplálkozó nézőközönség még az amerikai hálózatról „lementett”, hibás változattal találkozhatott.
Kitekintve elmondható, hogy nézőként előbb-utóbb be kell látnunk, hogy a tartalomkészítők nem vehetik örökké figyelembe az össze lehetséges megjelenési platformot és megjelenítő készüléket: a színes adások is előbb-utóbb leváltották a fekete-fehér műsorokat, és manapság már egyik tartalomgyártó sem veszi figyelembe, hogy az általa használt színes kép (díszletek, jelmezek) hogy néznek ki, és kiegyensúlyozottan, kontrasztosan jelennének-e meg fekete-fehér készülékeken – hiszen ezt megtették évtizedekig, egy átmeneti időszakban. Ugyanez igaz a HD, illetve 4K-felbontás használatára, vagy éppen az alkalmazott képarányra: manapság már egyre ritkábban találunk 16:9-es natív képformátumban készült sorozatot, sőt, a néhány évvel ezelőtt még zavaró újdonságként használni kezdett 16:8-as tévés képarány is kezdi átadni a helyét a még keskenyebb, 2.40:1 (~16:6.7) aránynak, ezzel tulajdonképpen a mozifilmeknek megfelelő képi kompozíciós lehetőségeket biztosítva a szakemberek számára a gyakorlatban.
A magas dinamikájú képrögzítés és megjelenítés eszközei ugyanígy megállíthatatlanul előbbre viszik a technológiai fejlődés nyomában járva az alkotói folyamatokat is, új lehetőségeket adva a gyártóknak: egy rendező, tudva, hogy az általa készített alkotás olyan megjelenítő eszközökön kerül bemutatásra, ahol a HDR-technológia biztosítva van, bátran fog alkalmazni kevés (vagy nagyon sok) fénnyel készült felvételeket is. A gyakorlatban például, manapság már rég nem kell feltétlenül szürkületben vagy hajnalban forgatni egy éjszakai jelenetet, mint régen, amikor a kamerák, illetve a korabeli tévékészülékek képtelenek lettek volna egy alacsony fényerejű környezetet értelmezni. Megnyílt tehát az út a sci-fis műfajban is a sötét hajófolyosók, hidak vagy bolygófelszínek kompromisszummentes, részletgazdag ábrázolása felé, bár a nézői panaszok, hogy kedvenc sci-fi univerzumuk egyre sötétebb lesz, még sokáig jogosan szólnak, főleg, ha nem a technikai oldalról, hanem a hangnemről szólnak.
Röviden
Ha a Star Trek hagyományos szellemiségében készült tartalomra vagyunk kíváncsiak, csúcsra járatott karakter-pillanatokkal, feszültségben és humorban sem szegény dialógusokkal tálalva, nyugodtan nézzük meg a negyedik epizódot. A Trek-rajongók által mindig is csemegének tartott alapszituációval találkozunk, egy okosan megírt, interdiszciplináris kérdésfeltevésektől sem félő történetben, ahol az alkotók biológiai és műszaki tényezőket is ötvöző megoldást kínálnak a problémára, reálisnak ható módszertannal kidolgozva, a Trek által biztosított kvázi jövőbeli technológiai kereteket és szabályokat tiszteletben tartva.
